|
Leírás:
|
Gávától 1 km-re keletre, a Gáva-Tiszaberceli út mellett a határszélen, a Lyukashalomtól 400 méterre. Eredetileg 7 m magas lehetett, de a tulajdonos 3 m-t lehordatott róla (vö. Kiss Lajos: Régi Rétköz 1961. 115.). Folyamatosan kerültek elő innen leletek, köztük elsősorban kelta sírok. 1898-ban Jósa András átvágta a kurgánt, és ekkor talált két - valószínűleg utólag beleásott sírt.
A felszíntől 3,5 m mélységben 1898-ban Jósa András É-D-i tájolású sírt tárt fel. (JÓSA 1899.392-393., JÓSA 1899/b. 30.Nr.2-3., JÓSA 1914., JÓSA 1915.201-203., ALISP.JEL. 1905.81.) A váz bal oldalán - a viseletnek megfelelően - 50 cm hosszú, kétélű vaskard. „A markolatnak fején kisujjnyi vastag hengerded karika, mely 2-3 rétegű olyan szövettel volt körülgöngyölve, amelyen 5 mm-re 8 szál fonal esett. Az igen rövid keresztvas végeit téglányalakú homorú bronzkupakok díszítették, melyek közül csak az egyiket találtuk meg." (JÓSA 1915.201.) (A kard a Jósa-féle rajz alapján -
XVII. tábla 1.) A kardnak ma már csak töredékei vannak meg (XVII. tábla 2.) (62.383.1. leltári számon), valamint a bronz veret (XVII. tábla 2.) (63.27.1. leltári számon). A koponya bal oldalánál barnástéglaszínű, korongolt besimított díszü edény (XVII. tábla 3.) (64.1120.1.).
A Katóhalom környékéről más római kori leletek is kerültek elő. A halom felső rétegében Constantinus érem volt. A halomtól északra vezető út nyomvonalában két edény (az egyik elveszett - JÓSA 1915.202.8.ábra), a másik (64.1124.1.) analógiáját Tiszavasvári, Városföldje, Jegyző-tagon találtam meg a 8. - hunkori - objektumban.
A katóhalmi sír a gyűrűs markolatú kard alapján keltezhető az általam tárgyalt időszakra. E sajátos fegyverforma az Ural-vidéken éppúgy előfordul, mint a Kaukázusban vagy a Volga mentén. Az
i.e. 1. — i.sz. 1. században a szarmaták nyugati irányú vándorlása révén Ukrajna területén is általánossá vált. Az időszámításunk kezdetétől előfordulnak a Dnyepertől nyugatra is (HAZANOV 1967.170-178., HAZANOV 1971.5-14.). A 2-3. században e területen már csak elvétve fordulnak elő (MELJUKOVA 1962., VJAZMITYINA 1953.68.). Az új harcmodor a 2-4. században fokozatosan kiszorította a régi fegyverzetet: eltűntek a rövid kardok is. Ugyanakkor Románia területén a 2. században — 3. század elején a gyűrűs markolatú kardok viszonylag nagy számban kerültek sírba (BICHIR 1977. 178-179. Pl.2., 15.). E fegyveres temetkezések — akárcsak keleti elődeik - általában észak-déli tájolásúak, mint a Gáva, katóhalmi sír is (CHIRICA 1979.631., MU§ETEANU-LUNGU 1977.247-250.).
A típus azonossága, a temetkezési rítusban jelentkező hasonlóságok (É-D-i tájolás, a kard a jobb oldalon) alapján a gávai - s vele együtt a többi alföldi (PÁRDUCZ 1956.158-159., VADAY 1987.179. — két újabbal bővítette a sort: Szolnok, Веке Pál halma, Törökszentmiklós-Surján) gyűrűs markolatú kard összefüggésbe hozható a Románia területén találtakkal, s így a 2-3. század fordulójára keltezhető.
Elsőként a szovjet kutatók vetették fel a lehetőséget, hogy a sajátos fegyvertípus egyetlen törzshöz köthető, mégpedig kronológiai és területi meggondolások alapján a roxolánokhoz (ABRAMOVA 1959.61., SZINYICIN 1959.199-200.). A román kutatás átvette ezt a hipotézist (MU§ETEANU-LUNGU 1977. 248-249., CHIRICA 1979.631.). Az újabb leletek cáfolták ezt az elképzelést. így pl. a Kaukázusban nagy valószínűséggel az aorszok terjesztették el, ugyanakkor Ukrajnában más törzs használhatta (HAZANOV 1967.176-177.). Az azonban mégis elgondolkodtató, hogy az idő függvényében a gyűrűs markolatú kardok mind nyugatabbra bukkannak fel. Legnyugatibb eddig ismert példányunk a szili (Somogy megye) kard. Ezt azonban külön kell választanunk a barbaricumi példányoktól (ISTVÁNOVITS 1986.40-43), ugyanis a limes-táborokban előforduló analógiái (KELLNER 1966.190-196.) alapján felmerült a római származtatás lehetősége. A kérdést csupán a kard technikai kivitelének tanulmányozása döntheti el. (Vö. Istvánovits NyJAMÉ 1984-1986. 96-97. |
